MAKE THE DAYS COUNT

Tegnap reggel megírtuk a német zéhát, egy gyors óra alatt pontot tettem a végére: amit annyi idő alatt nem tudtam, több idő alatt sem tudtam volna. Inkább mentem, elvittük a dédit a kórházba, átkötötték a sebét. Szerencsére ott volt Laci épp, így hamar behívtak, nem sokat időztünk.
Szegény még mindig eléggé szomorú, és biztosan fáj is neki, de szerintem hadd sírjon, ha az esik jól, nem nyaggatni kell, hogy magának kereste a bajt... azért kíváncsi lennék, hogy az integetős szomszédasszony átdugta-e már az orrát, hogy mégis mivan. Nem mintha őt hibáztatnám, csak na, hozzá indult a dédi.

Egyébként Diáknap volt, de annyira húdenagyon nem mozgatott meg, még egy gyors véradás, és nekem abból annyi elég is volt.

Már épp sorra kerültem a véradásnál az izgi részhez, amikor hívott Viki: épp egy Hermannstadtos megbeszélésen kellene lennünk, csak a tanárnő elfelejtett szólni. Még valamikor félév elején pályáztuk meg ezt az utat, és én teljesen le is mondtam róla egy olyan elszólás után, aminek körülbelül az volt a lényege, hogy mit gondolok én, hogy ide is akarok menni, meg majd szeptemberben az Ulmos dolog folytatására is...

Aztán most mégis az a helyzet, hogy megyünk-mehetünk!!:) Július elsején indulunk, kis kerülővel, mert Eszéken fölszedjük a horvátokat, Újvidéken pedig a szerbeket. :) Nagyon várom, elmondhatatlanul örülök, hogy erre már Viki is jön és együtt kalandozhatunk, meg hogy majd megint lesz egy csomó idegen emberke mindenféle országokból, akikkel a német lesz a közös Sprache. 

Hermannstadt egyébként Nagyszeben, 2007-ben volt Európa kulturális fővárosa, szóval nagyon szépnek ígérkezik, meg egyébként is, úgy rendesen még sose voltam Romániában.

Este még egy-két söri meg séta meg Sugópart, aztán haza, szerencsére a kagyló és a diáknapi party offolódott, mert azt mondják, nem volt valami jó.

Ma persze nem tudtam fölkelni időben, 8 óra alvás nélkül nem megy.
Nem baj, így legalább rendet raktam és rendesen fel tudtam készülni a délutáni ének megmérettetésre: zéhá népdalelemzésből és furulyázás.

Aha, meg ahogy azt Móricka elképzelte: a tanárnő úgy döntött, hogy ma le is osztályoz minket, így még énekelni és szolmizálni is kellett egy dalt, végigremegtem az órát, de lásscsodát: végül ötös lettem.

Igen, én, énekből. Szerintem ezek után bármire képes vagyok, úgyhogy itt az egos képem ... most nagyon büszke vagyok magamra. :)

Hazafelé még beléptem ómamiékhoz, kávéztam egyet, rámosolyogtam a dédire és kicsit megabajgattam, kell neki, hogy ne csak baszogassuk folyamatosan, szerintem az a lényeg most, hogy meggyógyuljon. Lehet majd hétvégén néha átmegyek, és ott tanulok, úgyis az lesz a fő program, közben meg tudok segíteni, ha kell.